Nehezen,

röviden, de lejegyzem.

Hogy miként is működik nagy- vagy kisvárosban,akár más falvakban, bárhol a világon, fogalmam nincs.De azt az érzést, amikor tapasztalni kell, hogy a két perce még a ház előtt( a szó szoros értelmében vett) játszó gyerekek nincsenek, na azt nem kívánom senkinek.

Szóval szeretnek ám egyedül aktiválni, főként olyan dolgokat, amiktől nagynak érzik magukat.( Mi a csodának akarnak megnőni, mikor olyan jó gyereknek lenni. Nekik is jó, nagyon...)- így nem feltétlenül az öltözködésre, ágyvetésre, cuccok elpakolására gondolok, hanem mosogatásra- az olyan felnőttes, kagylódörzsikélésre- az még pancsolósabb, vásárlásra- hű de nagy szabadságot jelent, és igen, legalább valamelyik szomszédig elmenni , csak úgy egyedül, az igen nagy kihívás és önbizalom fejlesztő gyakorlat.

Az eset egyszerű, és jelenti szülői mivoltom teljes csődjét.

Kimennek a lányok a játszóra, (sokszor feltűnt már bejegyzésekben, ismétlem, szó szerint a ház előtt), három nagylánnyal gumispríreznek, lipinkáznak, a kapu tárva nyitva, a rózsákat lemetszem , hallom a csengő kacagást, eldobom a száraz virágokat, visszajövök a kapuba...a kispark üres. ÜRES???

Másodpercek töredéke alatt, rohamosan bepánikolok, ők nem válaszolnak, kiderül, a három nagylány otthon, az enyémek meg egyiknél sem. AKKOR HOL?

Szomszéd látta a templom felé menni őket, rohanok, nincsenek, ....őrült percek, mik végtelennek tűnnek, egyre több a segítség, ők...hát a föld nyelte el...

Milyen anya vagyok én, hogy kiengedem őket a ház elé?
Falun, ahol mindenki mindenkit ismer, mindent lát-hall- tud?
Most meg senki semmit.
Hol vannak a lányok?

Nem telik el sok idő, de elegendő ahhoz, hogy a világ bennem összedőljön. És velem együtt.

Jön valahonnan a hívás, hogy  a lányok szomszédolnak- a 13.szomszédban. Még éppen az utcában, csukott kapuk mögött- hiszen kétszer is jártam arra, és nem láttam őket-, éppen megnézeik, mit csinál a barátnő.

Apa hozza őket haza, ők enyhén sírnak, nem azért mert elmentek, inkább azért mert balul ért véget.
A sztori:

Elindultunk B-nek odaadni az itt felejtett napszemüveget, de mivel őt már nem találtuk, benéztünk Cs.hez, kicsit beszélgettünk, majd jöttünk volna haza.

Mindenki képzelje el, milyen élmény a fenti. Erről írni többet nem tudok, így is idegroncs vagyok.(Állítólag eltúloztam a dolgot.)

Következtetések:
1.
Én:-Anna, hogyan tovább?
Ő:- Nem megyünk el, míg a szobafogság tart, addig biztos.
Én:- És utána?
Ő:- Utána igen...
Én :-?????
Ő:- Annyi különbséggel, hogy elkérezünk, de legalább szólunk.

2.
Magammal szemben pocsék dolog- persze, hogy én tévedtem, amikor pár percre is kiengedtem őket...és talán nem mondtam el 1001szer, csak 1000szer, hogy a kerítésen kívül nem teszik a lábukat...

3.
Nagyon, fájdalmasan nehéz dolgok ezek- bizalmat és önbizalmat nevelni, táplálni, ugyanakkor a saját hibánkon kívül ránk és rájuk leselkedő szerencsétlenségektől megóvni őket.

4. Szóval nem tudom, hogy legyen az egyedül való elengedéssel. Én szeretnék lezser lenni, könnyen venni dolgokat, de annyi szorongás él bennem, annyi negatív gondolat, alátámasztva ezzel az egyedi és borzalmas esettel, hogy nem tudom...nem tudom, mikor, hogyan elengedni őket. Mert igen, szeretnük, hogy élelmesek, talpraesettek, magukat a legkülönfélébb helyzetekben feltalálók legyenek. De vajon mi az ára?

Hát szép kis vakáció indítás.
Mi lesz a tengeren? Azt hiszem, két kis csengettyűt kell szereznem:)

(Ui. Vigasztalást nem igénylek, csak azt ne mondja senki, hogy :Jaj, velünk ilyesmi nem fordulna elő. Ezt már hallottam, és nem tett jót nekem. Nem tudjuk, mit érünk.)

Kedves Dominika, sok-sok sikert az önállósodás útján. Pánikmentes "egyedül"-eseményeket.

Megjegyzések

  1. Velem már előfordult, városban, rendőrség segítségét is kérve. Azt hiszem, pontosan tudom, milyen az, mikor összedől a világ és nincs tovább...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amikor kiejtettem a rendőrség szót a számon, mert éreztem a sötétedés gyorsan közeledő nehezét(józan ember számára még jócskán nappal volt), már nem voltam észnél. Szerencse, hogy van egy két lábbal a földön járó Felem, aki meg sem hallotta, én gondolni sem akart arra, hogy komoly az ügy. Végsőkig bízik, én meg pillanat alatt zuhanok....
      És nem volt tovább, valóban....

      Törlés
  2. Itt egyszer T. ment el Dédimamájával sétálni, mondtam, hogy induljanak én éppen cipőt húzok és megyek utánuk, és amire kiértem senki sehol, 1 órát kerestem őket a városban, nem írom milyen érzéssel: egy öreg dédit és az egy és fél évest. Mire ők anyósomékhoz bementek, szólni senki sem szólt nekem, hogy hogyan találtak el oda, ők tudják. Úgyhogy megértem aggódásod, és tényleg az ember azt hinné, hogy falun, és főleg ott a kis utcába elmenni nem lehet, hogy ne találd meg.....

    Jövő hét végére haza megyünk, meglátogatunk...ha lehet..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De jó lenne!!!
      Gyertek szerda estig(utána tengerre utazunk).
      Ha nem jön össze, akkor egy következő alkalommal mindenképpen megszervezzük. Ideje beszélgetnünk egy kicsit.
      És nem, nem szólt senki, hogy ott vannak( bár a környéket felordítottam, oda nem jutott el a hangom)

      Törlés
  3. Ó, kedves Júlia! Abszolút átérzem, mit érezhettél!!! Egyszer engem Kristóf ijesztett meg úgy, hogy utána még sokáig bele sem mertem gondolni, hogy mi minden is történhetett volna... De nem történt semmi baj, hála Istennek, nagyobb volt az én ijedelmem.
    Biztos vagyok benne, hogy a lányok is megértik, hogy nem szabad egyedül elkószálni. Remélem, az utazás veled is feledteti az ijedtséget.
    És nagyon nagyon kell gondolkodni, hogyan engedjük el őket úgy, hogy az önállósodási vágyuk ne csorbuljon, mégis felelősségteljesek legyünk, ők meg szabadok. Fel van adva a lecke. Micsoda elhívás szülőnek lenni!

    VálaszTörlés
  4. Megértelek, én már attól is beparázok, ha a lakásban bújócskáznak... Volt már 1-2 olyan elbújás, hogy majdnem a rendőrséget hívtuk...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Jó kis poénok. Nekem is erősségem volt ez a fajta móka( lakásban elbújni). Talán most kapom vissza.....

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések