PS,

avagy utóirat.

 A lányokat természetesen hazahoztuk. A biztonság kedvéért n-szer megtapogattam őket, úton-útfélen, hogy valóban ott vannak-e, általában ott voltak:), és hála Istennek most is nyugisan alszanak.

Volt ám utóhangja az ominózus esetnek, nehogy könnyen felejtsek. Az utazás három és fél napja alatt kiderült persze, hogy többen látták őket, beszélgettek is...( Érdekes módon, pillanatok alatt kiürült az utca. Engem tettek volna próbára...?)Én meg döbbentem hallgatok, próbálok a vallatásra válaszolni, miközben azon jár az eszem: Istenem, érzünk-e felelősséget egymás iránt?Csak úgy, amikor nem a mi ügyünk, kötelességünk, de tapasztaljuk, vagy érezzük a bajt. Képesek vagyunk-e odafigyelni, szólni, segíteni. Vagy elpörögnek mellettünk az események, elcsámcsogjuk a szenzációt, fejet csóválunk, cöcöcözünk is, mert azt is illik, s örülünk , hogy nem velünk történt. Kaptam hideget-meleget, jogosan. És tapasztaltam az őszintén szerető aggodalmat, valamint az abszolút közönyt és a  jaj-de-jó, hogy nem-velünk-történt-álláspontját egyaránt.

És ráadásul a múlt heti Nők Lapja is az eltűnt gyermekekről ír...

Megjegyzések

  1. Nagyon érdekes kérdéseket tettél fel a bejegyzés végén. Tudod mi jutott róla eszembe? "Minden olyan, hogy mindenkit érhet" Préd. 9,4. Azt gondolom, ezzel az alázattal kellene élnünk, és akkor nem is merülnének fel a fenti kérdések...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen. Nagyon jól esik, hogy igét idézel, ez nekem sokat mond.
      Én is azt mondtam: a baj, a tragédia bárkivel megtörténhet, még velünk is.
      Nem ok nélkül, az biztos.
      Köszönöm.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések