A találkozás

pont olyan volt, mint régen.
Nem több, nem kevesebb.
Értem most, mert már nem akartam többet látni-érezni benne. Csak annyit, amennyit valójában hoz.

Már nem sajnálom, az eddig odaszánt időt, érzelmeket,odaadást- engedem, hadd menjen.
Ritka szabad percemben azon gondolkodom, vajon lát-e valaki többet a velem való találkozásban, vár-e valaki többet attól, mint amennyit én adok.. .jó lenne az adok- kapok közé legalább a hasonló jelet  kitenni.

Megjegyzések

  1. Gondolatot ébresztettél :)
    Ha nincsenek a másikkal szemben elvárásaim, akkor nem ér csalódás. Olyannak fogadom el, s szeretem (vagy nem szeretem), amilyen.
    Viszont, az bennem is visszatérő kérdés, és nagy félelmem, főleg az első személyes találkozások előtt, hogy vajon nem gondolnak-e többet rólam, mint ami vagyok és nem várnak-e többet annál, mint amit én adhatok. Mert csalódást okozni nem szeretek. Eddig jók a tapasztalatok, ott a hasonlóság jel, de... disszonáns érzések vannak emiatt bennem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen- hogy én csalódást okozok-e vagy sem, az már a következő kérdés a palettán:) Igyekszem megfelelően viselkedni...a másik fél tudná elmondani, sikerül-e.

      Törlés
  2. Tudod, akivel pl. virtuálisan jól megértettem, magam abban az életben sem csalódtam. Valószínű mindketten őszinték voltunk. Ellenkezőjére is volt példa.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Arra példa, hogy nem voltatok mindketten őszinték? Hát igen, olyan is lehet.
      Magam részéről a kapcsolatok túl fontosak ahhoz, hogy ne legyek őszinte. Komolyan veszem a dolgokat- túl-túl komolyan, és akkor itt vagyok...

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések