Alapállásban

semmit nem várok el.
A kapcsolatok lesznek- és a legjobbakká azok válnak, amelyekkel szemben nem feltételezek semmit. Csak alakulnak. Vagy alakítjuk....

Aztán, ahogy telik az idő, hiúvá válok- és akkor már , az élmények, közös emlékek alapján, s azokon hintázgatva, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy aztán ez most életre szóló, nagybetűs, lelki...és nem sorolom a jelzőket  jellegűvé vált.

S ebben ringatva magam valóban adom a gondolataimat, érzelmeimet, időmet, ..., s amikor elmúlik  a döbbenet afelett, hogy nem kellett volna így, ilyen mértékben és ezt adni, akkor jön ez a semleges, tizenéveket feledtető találkozás, amikor már nem várom, hogy kapjak vissza az intenzitásból, amit adtam, amikor csak passzívan hallgatok, jólnevelten érdeklődöm, protokollárisan mosolygok...és közben haragszom- mert ez nem az én világom. De ez a harag már nem fáj...egy találkozás, aztán engedem , hadd menjen.

Summa summárum- egymásra hangolódni nagy dolog.

S jut eszembe az ellenpélda- amikor sok évnyi nem találkozás után, egy kis, ajándékba vitt, porfogónak való, balettező tündérkével a zsebemben találkoztunk, szinte spontánul - és távoli világaink egymásra hangolódtak, nem fogyott a beszéd, a mosoly,  a dicséret, csak az út, amin egymást oda-vissza kísértük egymást, mert hihetetlen volt, hogy röpke egy óra alatt kibeszéltünk éveket, egymás arcát valahova elraktároztuk, töredelmesen megbántuk, hogy nem kerítünk erre sűrűbben időt- és talán beláttuk, hogy mindez így van rendjén. Azt adjuk, amit tudunk, de szeretettel, és azt is kapjuk, amire ilyen irányból szükségünk van.

Van tehát ilyen meg olyan...

El kell tudni engedni, és meg kell tudni tartani...az ember mindig tanul valamit.

Megjegyzések

  1. Bírom a hasonló küzdelmeket... :)
    Nálam most ez a nem múló: "Engedd el őket. Ha hozzád tartoztak, vissza fognak jönni. Ha nem, nem is tartoztak soha hozzád."

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések