Különben is

nehezen ébredek, utána meg még nehezebben kelek, azt is a lehető legutolsó pillanatban, amikor már minden momentum be van osztva, a hétköznap reggeleken meg még azon is agyalok, amellett, hogy Anna boldoguljon az iskolában, helytálljon a neki kiszabott feladatokban- igaziból ezekről fogalmam nincs, mert keveset mesél, üzenőbe semmi nincs írva, jókedvű alapjában, ebből gondolom, hogy jól érezni magát, na de ettől én még nyugodtan agyon aggódhatom magam:)-, szóval még azon is összeszorul a gyomrom, hogy vajon hogyan alakul  a mi napunk az óvodában, helyt tudok-e én állni a kicsik között. Most szó szerint kicsik között- tavalyi előkészítős többség után most egy komoly kicsi-középsős csoportunk van:)
Olyan 11 óra tájban aztán kezdek megnyugodni:)...és látni a déli alagútban a napfényt.
Olyankor már azt is látom, hogy fölösleges volt aggódni. Kicsik, de ügyesek, minden nap valamivel többet adnak magukból...azt hiszem, egyelőre mégiscsak én tanulok többet tőlük.
Persze, csak és kizárólag az én bajom, hogy viszonylag messze állok attól, ami szerintem az ideális óvónőt jelenti, de legalább próbálkozom...és van úgy, hogy azt érzem, amit adtunk a gyermekeknek, az jó volt:)
Mert mi más lett volna az, ahogyan ma őszi sétára mentünk, ketten: Lombocska és Csillag,sok gyerek, két óvónő és egy dadus. És közben  sorakoztunk- egyesével, párosával, átkeltünk úttesten, megcsodáltuk a kék iskolát, olyan utcán sétáltunk végig, ahol még sokan a gyerekek közül nem  , köveket dobáltuk a Marosba- és kiderült ,mi az, hogy nagy meg kicsi kő..., játszótereztünk, megcsodáltuk a madárdalt, a templomot, rájöttünk arra, hogy ami nekünk oly természetes, az  a gyerekeknek cseppet sem az- például másik út is ugyanoda vezethet, próbára tettük fizikai erőnket...és mindezt azután, hogy icipici tevékenységet is tartottunk, ismerkedtünk az ősszel és a ragasztás technikájával:). És én nagyon büszke voltam arra, ahogyan megkötötték azt az ismeretséget:)











Hogy nekem miért kell mindig délutánra megszeretni a napot, amikor már a java eltelt, oly sok még  a tennivaló, és közel az este, amikor újra álmos, fáradt vagyok....Sosem fogom megérteni...

Megjegyzések

  1. Akkora becsapás ám az, hogy mi a magunk által elképzelt képnek szeretnénk megfelelni, és nem vesszük észre, hogy már régen ott vagyunk, ahol jók vagyunk, meg ahol kell lennünk, mert hasznosak vagyunk, hanem csak megyünk, és kergetjük azt a tökéletes képet, akik sohasem lehetünk.
    Néha sokkal nehezebb elfogadni magunkat, mint feladni a küzdelmet az elérhetetlen felé. És jócskán belegabalyodunk a dolgokba. És az még nagyobb becsapás, hogy a környezetünk, családunk szinte még a felét sem kívánná mindannak tőlünk, ami miatt mi korbácsoljuk magunkat, meg aggódunk.
    Mivel olvasol, tudod, miről beszélek. Ugye?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen...
      Én is ezt mondanám neked...
      És ha egy nap mindenkihez kellő türelmem lesz, és sokkal könnyebben és sokkal többször tudok önfeledten játszani a gyerekekkel- akkor majd nem zsörtölődöm....

      Törlés
  2. De jó, hogy megmutattad a gyerekeket!

    VálaszTörlés
  3. Többnyire Rebekát akartam...
    De valahogy összetartoznak.Hiányoznak is, betegség miatt, és melléjük kell képzelni még azokat, akik déltől csatlakoznak hozzánk a román csoportból. Mert a délutáni váltás megér egy külön gondolatmenetet.:)
    Egyébként a a világ legaranyosabb óvodásai...mint a világon mindenhol:)

    VálaszTörlés
  4. Aranyosak a gyerekek, a kis ténykedéseik. Látod, én meg délelőtt alig tudom magam összevakarni. Most köd van, ez olyan depressziót hoz rám. AZtán egyszer csak összekapomt kapam, aztán ismét szép a világ.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyszer csak én is...ebben reménykedem folyamatosan:)

      Törlés
  5. Jaj, Júlia, szívemből szóltál. Akár én is írhattam volna a bejegyzést!:) Úgy féltem/féltünk szegény kicsiktől, és így, lassan három hét után azt mondhatom, hogy ennél csodálatosabb nem is lehetne az évkezdet. Kicsik, de olyan értelmesek, ügyesek, olyan nyitottak és éhesek az újra, hoyg minden nap csak ámulunk rajtuk. Persze, még mindig vannak sírósok, még mindig meg kell harcolnunk az apró-cseprő kis harcainkat velük, de nagyon jó.
    Ami nem annyira jó, arra most, te, és a fotóid ébresztettek rá: a (nagy)város közepén, a betonrengetegben sajnos nem tudunk csak úgy megindulni, megcsodálni az őszt, kavicsot dobálni a folyóba és társai. Ez kimarad sajnos a városiak életéből. És ez hiányzik az én életemből is, amióta elköltöztem otthonról....

    VálaszTörlés
  6. Azt még elfelejtettem írni... Mi cseleztünk egyet a munkatervvel.:P:D 3 hét beszoktatás után kezdjük csak az ősz témakört először a zöldségekkel, majd a gyümölcsökkel, és csak utána az időjárással és egyéb őszi "ínyencségekkel". Addigra meg még az idő is meggondolhatja magát.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :)Örülök, hogy kedvedre való a dolog, annak is, hogy könnyen belerázódtatok az új hangulatba.
      Te meg gondolj arra, mennyi előnye van a városi óvodáknak, mennyi lehetőséghez sokkal könnyebben hozzáférnek a gyermekek, amikhez a falusiak nem. Bár nem tudom, mi a fontossági sorrend, csak remélem, hogy egyik a másikat kompenzálja, és hogy elég okosak vagyunk ahhoz, hogy azt adjuk nekik, amire szükségük van.
      Megbarátkoztunk a héten közben az ősszel, aztán ha az eső is megérkezik,megismerkedünk vele is:)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések