Vannak dolgok,

miket nem tanultam még meg. Azt hiszem, nem volt rá szabály, sem képlet, séma vagy egyéb előre gyártott minta. Magamtól meg még nem voltam elég okos, hogy rájöjjek...Ennyit értelmi képességeimről.(előzőleg a szerénységemet már taglaltam:)) )
             A probléma ott kezdődik szóval, hogy nem tudom, meddig lehet úgy, hogy az embereknek mindig csak azt mondjuk, amit hallani szeretnének. És hol lesz az, hogy elfogadják, a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy elképzelték, és a valóság nem udvariatlanság, csak puszta tények hosszú, egymással hol összefüggő, hol meg nem sora.
              Megbántódott anyuka, amikor azt mondtam, hogy 22 hónaposan a kislány azon a napon, amit velünk töltött a csoportszobában végtelenül aranyos volt, bár nem beszélt senkivel, szemlélte a dolgokat...de azt hiszem, hogy a mindennapos ovis élethez még fiatal. Fiatal a szervezete az efféle közösséghez, és ebben a korban a stabil, meleg, szerető otthonra van a leginkább szüksége, ahol felkészül testileg-lelkileg arra, amit majd az ovi jelent. Nem mintha itt nem találna melegséget,szeretetet...de ez más, nagyon más....
             És akkor elkezdődött egy hajszolt hasonlítgatás a többi gyerekkel- hogylám, ők milyen nagyok, és mégis helytelenek, a kicsi meg meg sem moccan- bár ez nem volt elvárás, távolról sem-, meg hogy az étkezésnél ki hogy viselkedik...satöbbi.
            Mi lesz ebből, és a hasonló helyzetekből? Amikor senki nem meri vállalni a valóságot. Lesz egy végtelenül udvarias, frusztrációkra épült világunk, ahol mindig óvatoskodnunk kell, nehogy ne azt mondjuk-tegyük, amit elvárnak tőlünk....
             Na itt gondolom azt, hogy mivel nehezebb a szülőkkel, kollégákkal a helyzet, mint a gyermekkel, én bizony pályát tévesztettem.
              S már hallom is a reakciókat- Nem kell mindent oly komolyan venni, megoldódnak a dolgok maguktól is:) Hát persze......

Megjegyzések

  1. Nem akarok ilyet írni. Inkább az jutott eszembe, hogy sajnálom azt a kicsit, mert most talán elé raknak egy csomó új elvárást, hogy miben kell jobbnak lennie, hogy ovis lehessen... mert nyilván az anyuka félreértette, amit mondtál, amit át akartál adni.
    Nincs könnyű helyzetetek nektek, pedagógusoknak. Nagyon sokszor tapasztalom, hogy a szülők haraggal reagálnak a számukra nem tetsző véleményekre, netán kritikákra. És sokszor eszükbe sem jut elgondolkodni, hogy talán a nevelőnek igaza lehet...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És közben az én szívem megszakad, mert mindeniket szeretem...csak most éppen azt gondolom, hogy neki otthon jobb lenne. Mert bármennyire is szeretnénk, nem tudunk olyanok lenni, mint otthon...annyira nem ideális a helyzet.

      Törlés
  2. A pedagógusokat én is a szülők miatt sajnálom leginkább. Egy-két szülőértekezlet után néha úgy érzem magam, hogy menekülnék jó messzire. Mondjuk, ma én voltam a "problémás" szülő, mert végre lett alkalmam a két pedagógus elé kiállnom érvelni az értékrendünk mellett. Nem sikerült rosszul, bár hosszútávon dől el minden.
    Amúgy egyetértek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg kell súgnom, hogy olykor én is problémás szülő vagyok, nyekergek a tanító néni körül, mert ugye szeretném, hogy gyerekemnek jó legyen...stb. Most viszont sokkal nehezebb a dolog- az anyuka is pedagógus, a gyerek is aranyos...nem is értem, miért lenne nekem fontos az ő érdekében amellett kiállni, hogy jó lenne odanőni a dologhoz...kemény dió ismét:)

      Törlés
  3. Igazad volt, csak a szülők, néha tényleg nehéz velük, vagy még nehezebb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vért izzadok, s mégis melléfogok időnként...Ezeket a dolgokat nem tanították , pedig tényleg kellene a szülőkkel való kommunikációval is foglalkozni. Pláné a leendőkkel(mert szerencsére a csoportbeliekkel nincs-most-gond:) )

      Törlés
  4. Szerintem simán csak a nagy többség elfelejtett kommunikálni. Normálisan, szavakkal, ahogy azt tettük régen. Előtérben van mindig a szomszéd fűje, ami ugye mindig zöldebb, és ez határozza meg a cselekedeteket.
    Nekem is vannak kommunikációs nehézségeim, pedagógusokkal is. Mert nem mindenkivel lehet őszintének lenni, és az ilyen előtt értetlenül állok.
    Kemény világ.. csoda e, hogy az itt nevelkedő gyerekek olyan nehezen találják meg az útjukat?

    VálaszTörlés
  5. Húú, hát szerintem egy alig kétévesnek még ugyancsak az anyukája mellett a helye, hacsak nem kényszer, hogy közösségbe adja... arra nincs lehetőség, hogy mondjuk heti egy alkalommal legyen ott a kicsi? ő olyan kicsi még az ovisokhoz...
    egyébként nekem is az a tapasztalatom, hogy a szülőkkel sokkal nehezebb... igaz én értelmileg akadályozott fiatalokkal foglalkozom, így nálunk ez még hatványozódik is... mindig mindent úgy kell tálalni, h a szülő meg ne sértődjön... nehéz... pedig tényleg a legtöbbször építő jelleggel mondja az ember, amit mond... aztán 628 köntösbe kell burkolni, hogy nehogy megbántódjanak

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések