Valami mindig

elindít vagy éppen visszatart.
És soha vagy csak nagyon ritkán van türelmem kivárni,
s bölcsességem elfogadni , hogy éppen akkor, majd csak akkor, s nahát, talán le is késtem.

Belenéztem a tükörbe, s megláttam magam. Önmagam. Azt, aki valójában, s akivel békességben vagyok.

Te is kalandoztál  a léleknek s a fizikai létnek olyan hullámai közé,melyekről talán olvastál, hallottál, melyeknek habjait másokon láttad, s jónak találtad. Te is kerestél, azt gondoltad, hiányokat pótolsz. Volt nálatok is maszatos a tükör. Szóval nem kell értetlenkedni.  Azt gondolom, nem baj ez. Nincs is semmi köze a tavasz előtti depresszióhoz- teljesen normális dolog  a keresgélés. Sőt , legtöbbször jókedvű, felszabadult. A felfedezés örömét hozza.

A felfedezés, hogy önmagamnak lenni a legjobb, bizony öröm.

Tanulságok is vannak:

érdemes volt bizonyos próbákat megtenni és meggyőződni, vannak témák, amikről nem kell  beszélni, nem kell megvitatni, nem kell leírni, de ha mégis megtették, nem kell minden áron elolvasni.

Továbbra is:
smink nélkül,
 diszkrét eleganciával,
azzal a hittel, hogy a holnap szebb lesz,
s bizony bármikor lehet rosszabb, de akkor is lesz elegendő erőnk,
folyamatosan aggódva abban a tudatban, hogy semmi felől nem kellene aggódnunk,
 szigorúan,
sokszor összeráncolt szemöldökkel,
elnapolva dolgokat,
tervezgetve s bútorokat huzigálva,
mindig utolsó utáni pillanatban betoppanva....

Semmi új a nap alatt.